Arthur C. Clarke - Város és a csillagok - Pre / Rev

15 Sze, 2025

📅 Írva: 2025. szeptember 15.  |  🔄 Frissítve: 2025. szeptember 22. 🪐 Egy utazás a biztonság falaitól a szabadság csillagaiig.✨

⚠️ Spoiler figyelmeztetés: az alábbi írás részletesen tárgyalja *A város és a csillagok* cselekményének első felét, valamint utalásokat tartalmaz a *Randevú a Rámával* című műre is. ha még nem olvastad ezeket, és szeretnéd teljesen „szűzen” felfedezni a történetet, érdemes előbb befejezni az olvasást, majd visszatérni ehhez a bejegyzéshez.

e tartalom a creative commons nevezd meg! – ne add el! – ne változtasd! 4.0 (cc by-nc-nd 4.0) licenc alatt érhető el. szabadon megosztható változtatás nélkül, a forrás és a szerző megjelölésével, nem kereskedelmi célra.

A város és a csillagok egy távoli jövőben játszódó sci‑fi, ahol az emberiség utolsó városa, Diaspar örök körforgásban él, teljesen elszigetelve a külvilágtól. Alvin, az egyetlen, aki nem fogadja el a falak határait, útra kel, hogy felfedezze, mi rejtőzik azon túl – és ezzel nemcsak a világot, hanem önmagát is újraértelmezi.

Arthur C. Clarke – Város és a csillagok: Pre / Revolution – változás előtt és után

Nemrégiben befejeztem a Randevú a Rámával című regényt, amelyről a napokban egy érdekes poszt is született. Gondolatban szinte azonnal A város és a csillagok felé fordultam — egy másik Clarke‑mű felé, amelyről eddig még nem írtam, pedig mély benyomást tett rám. Ezt a hiányt most szeretném betölteni, mélyebb értelmezést kínálva Clarke vízióinak tükrében — különösen azon gondolatai mentén, amelyek az emberiség jövőjét, kíváncsiságát és technológiai fejlődését boncolgatják.

Alvin karaktere különösen érdekes, hiszen ő az első, aki kilép Diaspar örök körforgásából, és újra felfedezi a világot¹. Agnosztikus, szabad gondolkodó, aki nem fogadja el feltétel nélkül a város által kínált igazságokat². A történetben finom utalások jelennek meg a reinkarnációra és a halhatatlanságra, amelyek szimbolikusan arra is rávilágítanak, hogy a test egyfajta börtönként is értelmezhető. Alvin utazása így nem csupán fizikai felfedezés, hanem lelki fejlődés is, amelyben a legfontosabb a felfedezés művészete — mindez egyfajta Übermensch‑szemléletben³.

Alvin már fiatalon lázadni kezd — számára nem az a legfontosabb, hogy mit rejtenek a távoli városfalakon túli világok, hanem az a belső képesség, amellyel messzebbre lát: a távolbalátás ereje. Mintha egy straight edge szemléletű közegben nevelkedett volna – tiszta fejjel, előítéletek nélkül, ahol a fegyelem nem korlátoz, hanem szabadságot ad a kérdezéshez.⁴

Jeserac, az idős és bölcs tudós, Alvin nevelőjeként és tanácsadójaként jelenik meg. Ő ismeri fel először Alvinban a kivételes szellemi szabadságot, amely túlmutat a város korlátain. Nekem később Az ember gyermeke⁵ jutott eszembe mint párhuzam — azzal a különbséggel, hogy az egy film, és nem igazán sorolnám a klasszikus sci‑fi műfajba. A hasonlóságok között ott van a remény motívuma, a zárt világ képe, valamint Alvin és Jeserac kapcsolata, amely bizonyos értelemben párhuzamba állítható a film főszereplőinek dinamikájával.

Clarke világában a Föld már szinte teljesen élettelen: az óceánok eltűntek, a felszínt végtelen sivatag borítja, s az emberiség gyakorlatilag egyetlen megmaradt városa Diaspar. A város kupolája és falai nemcsak a külső környezet viszontagságaitól védik lakóit, hanem a külvilágtól való teljes elszigeteltséget is biztosítják.

Clarke‑utalás – Miért nem szeretik Diaspar lakói a stand‑upot? Mert ott minden poén újrahasznosított emlék.

Érdemes megemlíteni a Mókamestert⁶ is — a hivatalos „zavarkeltőt”, aki arra hivatott, hogy időnként kizökkentse a Központi Komputer által felügyelt társadalmat a teljes nyugalomból. Ő a rendszer engedélyezett lázadója, a spontaneitás és kiszámíthatatlanság szimbóluma egy olyan világban, ahol minden más előre megtervezett és mesterséges. Clarke sorai mögött erős társadalomkritikai áthallás rejlik: a gondolkodás, ha túlságosan a biztonság és a kényelem keretei közé szorul, lassan elveszíti rugalmasságát.

Alvin mint változás-szimbólum: Alvin ebben a világban nem csupán egy kíváncsi fiatal, hanem a változás élő bizonyítéka: egy tiszta lap, amely emlékeztet arra, hogy a biztonság és kényelem bűvöletében élő társadalom is képes újra felfedezni a szabadságot — ha akad valaki, aki meri megkérdőjelezni a falakat. Talán éppen ez a kivételesség juttatta eszembe Az ember gyermeke című filmet, ahol szintén egyetlen ember létezése hordozza a jövő reményét.

Diaspar látócsövén át minden a tökéletes rend illúzióját kelti — a Központi Komputer láthatatlan keze irányítja a mindennapokat, a lakók életciklusa pedig olyan ősi és változatlan, hogy senki sem kérdőjelezi meg. Alvin azonban hamarosan ráébred: ebben a rendben is ott lüktetnek a repedések, amelyek mentén utat talál magának — túl a felnőtté válás mesterségesen ismétlődő periódusán. Lépésről lépésre halad a saját igazsága felé; ez az út valójában egy belső, reflektált önmeghaladás, egyfajta felébredés, amely a zen‑buddhizmus tanításaiban⁷ is megjelenő, nehezen járható kitaposatlan ösvény.

Eriston (a város egyik kiemelkedő gondolkodója, aki mély, filozófiai beszélgetéseket folytatott a Központi Számítógéppel, és az emberi gondolkodás határait kutatta, különösen olyan logikai paradoxonok mentén, amelyeket a gép nem tudott kezelni, de az ember igen) főként azzal foglalkozott, hogy feltérképezze a tudat és a logika határait. Ez nagyon fontos, mert a mai korban a mesterséges intelligencia sem képes valóban megfejteni a paradoxonokat — legfeljebb matematikai algoritmusok segítségével sejtheti meg azok jelenlétét.

Az író valóban afféle „próféta” volt, hasonlóan Isaac Asimovhoz, aki megelőzte a korát, és maradandó hatást gyakorolt a tudomány fejlődésére. Mindketten a hard science fiction hagyományát erősítették, ahol a történet alapját valós tudományos elvek és technológiai lehetőségek vizsgálata adja, nem pusztán a fantázia. Szerény véleményem szerint ez az intelligens sci‑fi egyik legrelevánsabb és leginspirálóbb példája — egyben a kedvenc olvasmányom ebben az irányzatban.

A történetben remekül megírt jelenet és párbeszéd van, amely a folyosó végét jelképezi. Alystra megállt, és a kilátásra pillantva összerezzent: az ismeretlen ösvény félelmet keltett benne. Alvin azonban másként látta – számára ez nem fenyegetés, hanem meghívás volt. Úgy állt ott, mint egy felfedező, aki tudja, hogy minden új lépés közelebb viszi ahhoz, hogy megértse a világot – és önmagát. A bátorság ez volt: átlépni a megszokott világ határait, és új értékeket teremteni ott, ahol mások csak falakat láttak.

Hogy megértsük a kerek egészet, tudnunk kell: a Föld lakói a történet szerint már nagyon közel álltak a halhatatlansághoz. Nem létezett valódi genom; a test és a tudat mesterségesen újraalkotott mintákból állt össze. De hogy létezik‑e valami, amit „szellemnek” nevezhetünk — egy valódi, megfoghatatlan lényegi mag —, arra csak Alvin szolgálhat jelképes példaként. Itt mutatkozik meg igazán az a különbség, amely az egészséges felismerésből fakadó szellemi növekedésben rejlik — mindaz, ami Alystrában nincs meg. Diaspar művészetének köreiben a világ gyakran a tökéletesség illúzióját kergetve giccsbe fordul. Clarke műveiben a művészet témája rendszeresen előkerül, különösen a mesterséges öntudattal rendelkező emberek ábrázolásában⁸.

Alvin ekkor tette meg az első, talán legnehezebb lépést. Magabiztossága már nem volt a régi, de a kíváncsiság szele új erőt lehelt belé, és tovább sodorta az ismeretlen felé. A mögötte hagyott világ képei lassan elhalványultak, mintha a múlt színei kifakultak volna, s ettől a pillanattól kezdve utazása nem csupán felfedezés, hanem valódi felnőtté válás lett.

Új értékrendek születtek benne: a természet közelsége, a táj rejtett bájai, az emberek őszintesége és a mindennapok tisztasága mind mélyen beivódtak a lelkébe. Lys-ben az idő másként telt — nem rohant, hanem lélegzett, és minden pillanatnak súlya volt.

De e felismerések árnyékában ott állt a tény: nincs visszaút. Előtte egy új világ tárult fel, amely hagyományaira épülő, homogén közegként őrizte önmagát. Alvin megértette, hogy ezt a világot nem birtokolni, hanem becsülni kell — mert értéke nem a változásban, hanem a folytonosságban rejlik.

Alvin utazása olyan volt, mint egy láthatatlan QR‑kód vagy NFC‑chip: egyszerre jelölte a helyét a világban, és nyitotta meg előtte az ismeretlen kapuit. A két város között ez a ‘kulcs’ nem csupán technológiai eszköz, hanem a kötődés és az elválás, a múlt és a jövő közötti híd szimbóluma. Clarke történetében a matricák újra és újra felbukkannak, mintha emlékeztetnék az utazót: minden lépés nyomot hagy, és minden nyom egy új történet kezdete.⁹.

clarke világa ma már nem csupán a képzelet szüleménye, hanem a valóságunk része. az azonosító‑ és hozzáférési rendszerek, a mesterséges intelligencia logikai korlátai, vagy a természet és technológia közötti törékeny egyensúly mind olyan kérdések, amelyek a 21. században is meghatározzák az életünket. ami 1956‑ban még tudományos fantasztikum volt, az mára mindennapi tapasztalattá vált.

Alvin felismerte a természet rejtett kincseit, s csodálattal szemlélte a víz mélyén rejtőző robotot, amely egy másik civilizáció örökségeként őrizte és ápolta a tisztaságot. A jelenet metaforikus ereje abban rejlett, hogy a víz – a Földanya legősibb hagyatéka, az élet bölcsője – a változás örök paradoxonát hordozza: mindig mozgásban van, mégis örök, ahogyan a robot is, amely egyszerre őriz és alkalmazkodik.

A történet erősen emlékeztet a Randevú a Rámával című műre, hiszen abban is olyan robotok¹⁰ szerepelnek, amelyek nemes célt szolgálnak: a tisztaság megőrzését. Ugyanakkor ott is megjelenik a hit és a tudás kérdése, valamint az a felismerés, hogy semmi sem szent, és minden mulandó – ami a bizonytalanság állandó jelenlétéről árulkodik. Alvin szerette volna, ha a tóban rejtőző, félig-meddig megnevezett lényt elviszik megvizsgálni, mert úgy vélte, így többet tudhatnának meg a földi civilizáció múltjáról. Talán az emberi kíváncsiság is arra ösztönözte, hogy az anyagon túli mindenséget fürkéssze.

Clarke 1956-ban költözött Srí Lankára, ahol élete végéig élt, és ahol közel került a buddhista kultúrához és gondolkodásmódhoz. Különösen vonzotta a változás állandóságának felismerése, a ragaszkodás elengedésének képessége, valamint a tudás és a belső megvilágosodás keresése. Ezek a motívumok A város és a csillagok lapjain is felfedezhetők, különösen Alvin útjában, amely nemcsak fizikai felfedezés, hanem egyfajta szellemi felébredés is. A regényben inkább a zen-buddhizmus szemlélete érződik, bár nincs konkrét bizonyíték arra, hogy Clarke bármely buddhista irányzatot kifejezetten követte volna.

Talán Lys és környezete¹¹ jelképezi azt a létformát, amelyet Clarke olyan gyönyörűen megfogalmazott: a természetes közeget, amely az emberi természet tisztaságát képviseli, hasonlóan a zen‑buddhizmus szemléletéhez. Bizonyos vonásaiban szinte a Yoda‑féle bölcsességre emlékeztet – bár ez feltehetően nem tudatos párhuzam. Érdekes módon a Randevú a Rámával-ban is találkozunk tóval, dzsungelszerű növényzettel és idegen életformákkal, amelyek hangulatukban és motívumaikban rokonok Lys világával.

Diaspar¹² teljes ellentétben áll Lys városával és annak nézeteivel: a mesterséges tudat és a természet hiánya mind arról árulkodik, hogy itt szinte semmi sem változik. Ez élesen szembemegy mindazzal, ami az emberi lét alapvető normája. Olyan, mintha a lakók félig‑meddig robotokká váltak volna – kiváltság és becsvágy nélkül. Tulajdonképpen ebben a poliszban az emberek reménytelenül élnek – de nem a szó negatív értelmében. Nincs bűnözés, megélhetési gond vagy faji megosztottság, ami kissé paradox módon mégis egyfajta „normális” állapotot eredményez – mindez azonban mesterséges, a természet ®evolúció ellentéte.

Clarke szó szerint természetbúvár volt – szenvedélyesen merült a tengerbe, és órákon át vizsgálta a korallzátonyok élővilágát. Ez a fajta figyelmes, részletekre érzékeny megfigyelés erősen átsüt A város és a csillagok lapjain is. A regény egyik kulcsjelenetében, a tó mélyén rejtőző robot leírásában szinte úgy érezzük, mintha maga Clarke lenne az, aki időről időre felbukkan, majd újra alámerül szkafanderében.

Szerintem a „bio‑sci‑fi” rendkívül találó mottó – nem csupán egyetlen jelenetre, hanem egész oldalakon átívelő, atmoszférateremtő erőre utal. Clarke története a természet ritmusában és annak aprólékos feltérképezésében bontakozik ki, mintha maga a felfedezés lenne a cselekmény lüktető szíve. Lehet, hogy ez a lassú, részletező ábrázolás egyeseknek monotonnak tűnik, számomra azonban éppen ez adja a mű valódi erejét. Mert mitől lesz igazán jó egy történet? Attól, ha hagyjuk, hogy rétegei lassan ülepedjenek, és a végén mi magunk szűrjük le belőle a lényeget – és vele együtt a spiritualitást is.

Ezek az apró, emberközeli mozzanatok hozzák el azt a valódi egyensúlyt, amely Diasparban csak a felszínen létezik — és épp ez idézi elő azt a válságot, amely megrendíti a megszokott poliszi életet, kisebb pánikot keltve a rend illúziójában élő társadalomban. A tanácskozás ebben a történeti pontban nem csupán esemény, hanem új értelmet nyer: életet visz az addig statikus világba, mert minden változik — és csak a változás örök. Ez a változás nem zavar, hanem lélegzet: a létezés természetes ritmusa, amely a felszín mögött lüktet¹³

„Clarke hősei nem a hibátlanságukban, hanem esendőségükben és fejlődésükben válnak igazán emberivé.”

A nagyságot nem a méret határozza meg, ahogyan egy zarándoklat faunáját sem lehet számokkal mérni. Minden apró részlet számít — akár a víz molekulái, akár az emberi test rezdülései. Az univerzum és az ember egyazon ritmusban lélegzik.

Az élet értelme nem csupán a távolságban rejlik, hanem abban a csodában, amit a test összetettsége és a létezés finom rezgései hordoznak — ahogyan Alvin is a föld horizontját szemléli, nem pusztán látva, hanem megértve annak mélységét, saját öntudatának tiszta tükrében. Talán épp ez a felismerés az, ami életet ad az értelemnek — és értelmet az életnek.

A Föld forgástengelye fokozatosan instabillá válna, ami szélsőséges klímaváltozásokhoz vezetne. Egyes modellek szerint a bolygó akár 60–90°-os dőlést is elszenvedhetne, ami azt jelentené, hogy bizonyos területeken fél évig tartó nappalok és fél évig tartó éjszakák váltanák egymást.

Ez a változás az állatvilágra is drámai hatást gyakorolna: a holdfényhez igazodó szaporodási és tájékozódási ciklusok megszűnnének, számos faj kipusztulna, és az ökoszisztéma egyensúlya végleg felborulna. Clarke regényében mindez metaforikus formában jelenik meg: a tengerek eltűnése, a Föld elsivatagosodása és az emberiség visszahúzódása Diaspar falai közé mind a Hold elvesztésének szimbolikus következményei.

A város és a csillagok” világa két pólus között feszül: a változás előtti biztonság és a forradalom utáni szabadság között. Alvin útja ennek a törésvonalnak a megtestesülése — egyetlen ember, aki átlép a falakon, és ezzel nemcsak a világot, hanem az emberi lehetőségek határait is újrarajzolja.

Pre / Revolution’ nem csupán időrend, hanem felismerés: minden forradalom belül kezdődik.

📣 Ha tetszett a poszt, mesélj róla egy barátodnak – ez többet ér, mint bármenyi like vagy megosztás.

Diaspar kupolája – a biztonság illúziója Clarke világában.

Lys – a természet és szabadság városa, a változás másik arca.

Az ismeretlen horizont – Alvin útjának végső szimbóluma.

---

“Clarke hősei nem szeretik a szószaporítást. A lényeg mindig ott rejlik a tömörségben — mert a világot nem körülírni kell, hanem megérinteni.”

---

✅ Hiteles utalások – ellenőrzött tartalom: A posztban szereplő tudományos és filozófiai utalások (Hold gravitációs hatása, árapály, tengelyferdeség, mesterséges intelligencia, biotechnológia, zen‑buddhizmus, Nietzsche, straight edge) a jelenlegi ismeretekkel összhangban állnak. Clarke világának értelmezése nemcsak irodalmi, hanem tudományos és kulturális szempontból is megalapozott.

1. A város és a csillagok (1956) Arthur C. Clarke távoli jövőben játszódó regénye, az 1948-as Against the Fall of Night átdolgozott, kibővített változata. Gyakran az életmű egyik csúcspontjaként említik.↩

2. Az „agnosztikus” itt nem vallási címke, hanem módszeres kétely: a kijelentések igazságát bizonyítékhoz köti, és kész felülvizsgálni hiteit. Nem tagad, nem is hirdet véglegest: nyitva hagyja a kérdéseket, amíg új tapasztalat nem érkezik. Alvin hozzáállása ezért kutató, nem dogmatikus — a valóság felé fordul, nem a tekintély felé.↩

3. Nietzsche „Übermensch” fogalma nem „felsőbbrendű faj”, hanem önmeghaladás: az ember, aki a hagyományos erkölcsi kényszereket meghaladva saját értékeket teremt. A „hatalom akarása” nála teremtő életerő: felelősség, bátorság, játékosság, amor fati (a sors szeretete). Alvin esetében ez az alkotó szabadság és a megszokott határok átlépése, nem uralomvágy.↩

4. A straight edge az 1980-as évek eleji amerikai hardcore punk színtérhez kötődő életmód; a kifejezést a Minor Threat 1981-es „Straight Edge” című dala tette ismertté. Alapelve az alkohol-, dohány- és drogmentesség; egyes irányzatokban a véletlenszerű szex kerülése és a vegetáriánus/vegán étrend is megjelenik. Nem vallás vagy ideológia, hanem önfegyelemre és „tiszta fejre” épülő személyes döntés, gyakran a kézfejre rajzolt X jelével társítva.↩

5. Az ember gyermeke (Children of Men, 2006) Alfonso Cuarón disztópikus sci‑fi/drámája, P. D. James regénye alapján. A történet egy olyan jövőben játszódik, ahol 19 éve nem született gyermek, és egy várandós nő jelenti az emberiség utolsó reményét.↩

6. A Mókamester (Jester) Arthur C. Clarke A város és a csillagok című regényében egy hivatalosan kijelölt „zavarkeltő” figura, akinek feladata, hogy váratlan, kiszámíthatatlan viselkedésével időnként kizökkentse Diaspar lakóit a teljes nyugalomból, ezzel fenntartva a társadalom mentális rugalmasságát.↩

7. A zen‑buddhizmus a buddhizmus egyik ága, amely a meditációra és a közvetlen tapasztalásra helyezi a hangsúlyt. Arthur C. Clarke érdeklődött a buddhista gondolkodás iránt, és előszót írt The Buddha’s Teachings on Prosperity című könyvhöz, amely a Buddha tanításainak gyakorlati, világi alkalmazásait mutatja be.↩

8. Tomáš Kulka esztétikai meghatározása szerint a giccs könnyen fogyasztható, érzelmileg túlfűtött, de felszínes; nem gazdagítja a témáról alkotott képünket, csupán megerősíti a közhelyeket. Diaspar művészete is gyakran ilyen: hibátlan és látványos, de nélkülözi azt a nyers, személyes élményt, amely a valódi művészetet élteti.↩

9. Clarke a „matrica” motívummal évtizedekkel megelőzte korát: a regényben ez egyszerre azonosító, kulcs és helymeghatározó eszköz, amely a város rendszeréhez köti viselőjét. A mai QR‑kódok, NFC‑chipek és digitális belépők hasonló módon működnek — kényelmet nyújtanak, miközben láthatatlanul adatot gyűjtenek és hozzáférést szabályoznak. Ez a párhuzam rávilágít arra, hogy a technológia fejlődése nemcsak új lehetőségeket, hanem újfajta függőségeket és kontrollformákat is teremt.↩

10. Clarke műveiben a robotok gyakran nem pusztán gépek, hanem más civilizációk örökségét őrző, önálló céllal rendelkező entitások. A Randevú a Rámával-ban például a tisztaság és rend fenntartásáért felelős gépek jelennek meg, míg A város és a csillagok-ban a tó őrzője a változás és állandóság paradoxonát testesíti meg.↩

11. Lys egy természetközeli, nyitott társadalom, amely éles kontrasztban áll a technológiailag fejlett, de zárt Diasparral. Lakói harmóniában élnek a környezettel, értékrendjükben a közösség, az egyszerűség és a folytonosság a meghatározó. Clarke ezzel a helyszínnel a változás és állandóság közötti egyensúly másik lehetséges formáját mutatja be.↩

12. Diaspar a Föld utolsó, teljesen zárt városa, amelyet a Központi Komputer irányít. Lakói mesterségesen újraalkotott testekben élnek, emlékeik ciklikusan újratöltődnek, így életükben nincs valódi változás. A természet teljes hiánya, a külvilágtól való elszigeteltség és a tökéletes rend illúziója biztonságot nyújt, de egyben megfosztja őket a kíváncsiságtól, a becsvágytól és a fejlődés lehetőségétől. Clarke ezzel a várossal a stagnálás és a túlzott technológiai kontroll veszélyeire figyelmeztet.↩

13. Clarke A város és a csillagok című regényében megjelenik egy tiszta tudatként létező entitás, aki gyermeki kíváncsisággal kutatja a világot, és nem uralni akarja azt, hanem rezonálni vele. Nem testben él, hanem rezgésben — a megértés és az emlékezet szimbóluma. A létezés mélységét nem birtokolja, hanem tükrözi. Ez a karakter — Vanamonde — maga is a természet ritmusában lélegzik.↩

1